Rögtön jogosan merül fel a kérdés...ugyan minek a lényege...kérem szépen, nem másról lesz itt szó, mint az nagy betűs Boldogságról...ami az nagy betűs Élet lényege...
Miért is mondom , hogy a boldogság a lényeg ? Mert ki ne szeretné jól érezni magát, ki ne szeretne feltöltődni számára kellemes élményekkel (itt értem a bárki, bármilyen igényeit, amit én szélsőséges esetekben is elfogadok amíg másnak az nincs kárára), ki ne szeretne saját magára és választottjaira időt fordítani, ki ne szeretne gyorsan megoldást találni az unos-untalan felmerülő problémákra...és ez hogyan lehetséges, úgy, hogy tisztán látjuk a céljainkat, azokért minden erőfeszítésre és áldozatra készek vagyunk és lankadatlanul haladunk előre, nem belesüppedve az esetleges problémákba viszont fejtetőig merülve az összes kellemes élménybe, amit csak teremteni vagy tapasztalni tudunk...
...innen kicsit személyesebbé teszem a dolgokat, mert ugye a boldogságról még nem esett egy szó sem és arról már nem lehet általánosságban beszélni, annak szubjektív mivolta lévén...
..tehát van egy életünk, amit nyitott szemmel élünk (mert úgy minden más, bocs Frenk)...van egy életünk, amit ténylegesen megélünk és nem falazgatunk, meg rácsokat heggesztünk, meg menekülünk...van egy életünk, amiben felvállaljuk a siker örömét és a kudarc keservét...van egy életünk, amit tevékenyen és aktívan töltünk...és van egy kérdésünk, hogy mitől leszünk boldogok? Én megtaláltam a saját válaszom...és nem az anyagi gazdagság...nem az öröklét sem az öröklés...nem valami ösztöncselekvés, hanem az hogy bármi ami történik az emberrel, legyen az akár a legbagatelebb dolog, akár a legmagasztosabb, vagy a legszívszorítóbb és legnehezebb pillanatok egyike...legyen kivel együtt megélni, megosztani, részesülni, szembesülni...de nem ám akárkivel, hanem azzal, az emberrel, aki társ, aki barát, aki szerető, aki a Kedves...aki maga az Élet!
Nem könnyű megtalálni azt, aki egy személyben lehet mindez, akinél csodálatosabbat, tökéletesebbet elképzelni sem tudunk. És ez akkor is így van, mikor észrevesszük a hibáit, a kis furcsa részleteket, az először még meghökkentő apróságokat, de ezek pont azt a bizsergető érzést adják meg nekünk, hogy tudjuk, nincs még egy ilyen teremtés a Földön, mert ezek a kis egyedi jegyek mind imádnivalóvá válnak, amikor a lelkek összeérnek, amikor a kezek és a testek szerelmesen fonódnak össze és olvadnak egymásba.
Én tudom, hogy megtaláltam az én társamat, testi-lelki társamat, akit nem a feneke miatt (bár ismerjem el gyorsan, hogy fantasztikus feneke van! ) vagy gyönyörű szemei vagy édes harapnivaló fülei vagy gyönyörű lábai vagy ennivaló porcikái vagy kifejezetten kellemes humora vagy éles esze vagy fel-feltörő dinkaságai vagy imádnivaló hangja miatt szeretek, hanem mindezekért együtt és egy ezeknél sokkal fontosabb tényező miatt... mikor átölelem, mikor két karomat imádott lénye köré fonom...akkor eggyé válok vele, eggyé válok a világgal, megszűnnek a határok, megszűnnek a fájdalmak, a lelkem kitágul, hogy magába fogadja a pillanatot, de mindenek előtt ölelje Őt, lágyan cirógatva melegítse fel szívét, melegítse testét, hogy Kedvesem, KisRókám, Szerelmem érezhesse, hogy bárhogy is alakult eddig az életem, bármit is vétettem, bármilyen helyzetbe is kényszerültem, sose! akartam bántani, sose! önként cselekedtem azt mi ellenére vált. Mindig is azzal a végtelen Szerelemmel szerettem és szeretem, ami először formálta ajkaimra ezt a szót, amikor először súgtam édes füleibe. Ugyanaz a bizonyosság él bennem, mint legelső találkozásunk estéjén, hogy minket egymásnak termetettek, ahogy mondani szoktam egymásnak gyártottak le. Ugyanaz a kontrollálhatatlan érzelem hullám csap át rajtam, ha Rá gondolok, mint mikor először olvadtunk össze és én csak sírtam a korábban sose! tapasztalt Boldogságtól...
...és most elvesztettem Őt...hiszem, hogy csak ideiglenesen... de most rajtam a sor, hogy nélkülözzek, hogy epekedve várjak...hogy megkeserüljem, azt hogy volt életemnek egy olyan pillanata, mikor elvesztettem az érte folytatott harcot, amikor meghunyászkodtam, amikor nem mertem, nem tudtam, nem volt lehetőségem felállni a padlóról...amikor a könnyeimbe fulladva ugyan, de magára hagytam, egy rövidke levélben magyarázva a helyzetet, de mindeképp megválaszolatlanul hagyva a legfájóbb kérdéseket, kétségbeejtő módon, hirtelen eltűnve, mint a gyenge hollywoodi filmekben, mikor azért bántjuk a Kedvest, hogy könnyebben továbblépjen...
...de rájöttem mást kell a filmekből átvenni..pont azt a giccses, nyálas illúziót, ami miatt mégis mosolyra húzzuk a szánkat a happy end-nél, amikor az élet által szétválasztott szerelmesek újra egymáséi lehetnek...
én ezt a filmet kezdem el forgatni, boldogságom filmjét, a reményem filmjét, hogy bebizonyítsam magamnak, KisRókámnak, az életnek magának, hogy mi jók vagyunk együtt...hogy nincs nálunk jobb a világon!!
