Tisztázzuk ... a fájdalomérzetre szükség van, meglehetősen fontos, hogy megkíméljük testünket a roncsoló hatásoktól, szövetkárosodástól, megtanuljuk, hogy mi az ami ártalmas... persze a fájdalomnak ezer arca van és ez rögtön árnyalja a képet...mert van olyan fájdalom, amit valaki szeret megélni...és mikor ebbe belegondolok, hogy ki szokta nekem azt mondani, hogy "szeretem, ha fáj...." engem olyan mélységes keserűség jár át, amit viszont nem tudok feldolgozni...
ezer arc...ezer eredet...ezer hatás...ezer reakció...elmondhatom, vannak tapasztalataim...ez most nem kérkedés, mert marhára meglennék nélkülük, erre aztán nem vagyok büszke, csak tudom milyen együtt élni a fájdalommal...(törés, szakadás, kopás, ficam, lélek stb...)
A fájdalmak jó része elnevezhető, megnevezhető, színes, van hőmérséklete, adott esetben formája is, sőt...némelyiknek még illata is, inkább szaga...és akkor kezelhető, viselhető, ha kiterjedése kisebb, mint a mi fizikai valónk...ha nem lóg ki a testünkből...ha tudatunk még megfoghatja és összepréselheti, mint egy üres PET palackot (persze, kupak nélkülit) és kinek, kinek korábbi tapasztalatai, lelkialkata vagy mentális ereje függvényében kihajítja azt a testből vagy egy jól elkülönített lerakóban tárolja...
..mert, ugye... vegyük a térdízület fájdalmát...kóbor porctörmelék randalírozása, szalagsérülések elégtelen kezelése, egy kis kopás, netán az optimálisnál kevesebb ízületi folyadék, már az ember 33 éves korára is kialakít egy olyan állapotot, hogy egy edzés, egy bajnoki meccs után napokig tartó, hol éles, hol tompán sajgó, de kérlelhetetlenül jelenlévő fájdalom lesz a kísérője...ez először a vörös és forró fájdalmak közé tartozik, szerencsére már az elején sem túl nagy kiterjedésű így csak a színétől és a hőjétől ijed meg az ember...de azoktól eléggé...ismeretlen, veszélyes...nem tudja mi következik...aztán telnek, múlnak a napok, enyhül...el-el tűnik...megnyugvás...újabb edzés, újabb meccs...újra a vörös szörnyeteg...aggodalom...aztán újra megnyugvás...újabb terhelés... és kezdődik előről...telnek a hetek és megszokja az ember, a tudat elfogadja, hogy van...és lassan a színe is megváltozik és kihül...narancssárga lesz... marad a figyelmeztető, nyugtalanító ereje, és az edzésen még néha-néha fogcsikorgató, de már a kezdő sípszó könnyen elsöpri és ezzel kikerül a problémák közül...majd megoldjuk valahogy...egyszer...
...a másik "kedvencem" a fogfájdalom...el kell mondjam, hogy életemben egyszer fájt csak úgy igazából a fogam, de az elég meghatározó volt, és egyszerre hihetetlenül meglepő is...mivel bírom...érzéstelenítés nélkül túllendülök egy komoly fúráson is, én nyugtatom a doktornőt, hogy nyugodtan legyen alapos és majd szólok, ha van valami...de az a fogfájás...ott azért szóltam, hogy gyorsan kérnék időpontot és megoldást, mert ezt a fájdalmat köszönöm, de nem akarom viselni...egy fúrás okozta fájdalom, olyan mintha zseblámpával világítanának az ember szemébe, fehér, éles még mintha lenne valami hőérzet is, de tudom, hogy nem tart sokáig...egy pillanatra hagyom, hogy a fény szétáradjon bennem, aztán lekapcsolom a lámpát és még elégedett is vagyok, hogy tökös legény vagyok én...de az a fogfájás..az egy jupiter-lámpa volt...ott már a fény majdnem letépte az arcomat...nem érdekelt, hogy meleg-e, csak azt éreztem, hogy szabadulnom kell tőle, amint lehet, cselekedni...segítséget kérni...és a cselekvésen volt a hangsúly racionálisan, gyorsan megoldás találni...
...aztán van az a fájdalom amiért elkezdtem ezt a bejegyzést...
...az elvesztés fájdalma...a lélek fájdalma...a hideg....végtelenül hideg, feketeség, ami robbanásszerűen árad szét bennünk és még mielőtt felfognánk már kilépett testünkből elsöpörve a tudatot és minden cselekvőképességet...mindent beterítve azzal az émelyítően kesernyés ízzel amit pánikként ismerünk, de kiköpni nem tudjuk, mert rögtön fojtogat, összeszorul a mellkas...levegőért kapkodunk...a feketeség eltakarja előlünk a talajt...elveszítjük a tájékozódóképességünket...menekülni akarunk, de a sírás elveszi erőnket...megrogyunk, lerogyunk...még mindig nem jön a levegő, már szúr az oxigénhiány...elveszted a kontrollt a tested felett, kilépsz belőle...de nem láthatod magad kívülről sem, mert lelked kihúnyt ezekben a percekben, órákban... és nem találod magad a fenekelen sötétségben...lélek kérdése meddig tart ez, de sajnos van amelyik sosem kap szikrát újra, feladja a harcot...elbukik... és kiüresedve a test sem működik tovább...de még a legerősebbekben is csak egy pislákoló gyertyaláng gyúl, hogy ne váljék szét a test és lélek egysége...azért, mert mégsem adhatod fel, mert élned kell, mert ez egy küzdelem, mert még mindig vannak céljaid, hiszen azokat mindig tisztán kell látnod, hogy elérhesd őket...mert boldog akarsz lenni, mert nyomot akarsz hagyni...vagy csak követni akarod mások nyomát...érezni akarsz...megélni egy önfeledt pillanatot bármennyi szomorúság is volt korábban...mert tudod, hogy van valaki, akit ölelni akarsz, akinél jobban senkit sem akarsz, akinek érezni akarod az illatát...akinek lénye a szívedben él, aki emléke az első amire az aprócska fény először vetül...ilyenkor kell körülnézni, jó alaposan... keresgélni...vagy kézzel kaparni a lélek talaján vagy mélyre ásni, mert ott fut egy reményszál...egy nagyon vékony, alig tapintható szál, ami először jeges...de ha kezedbe veszed látod, ahogy az aprócska láng fénye végigszalad rajta...irányt mutat...vágja a kezedet, ahogy reszkető tenyérrel szorítod, de nem engedheted el, mert számodra most nincs más, mint újra megerősödni és lankadatlan haladni a célod felé...és bár kegyetlen az élet, de nem könyörtelen...ha képes vagy alázatosan megharcolni a célodért...érezni fogod, hogy egyre lágyabban simul tenyeredbe a vezérfonal...és kapni fogsz valamit, nem tudhatod mit, de olyat amiért érdemes folytatni, amiért érdemes élni...
