Megérkezünk a Földre...illetve amikor lelkünknek futnia kell egy kört a földi létben, kap ehhez egy testet. Az első pár évben a léleknek hatalmas előnye van a testhez képest, a test fejletlen, esetlen, rengeteget kell tanulnia, míg a lélek, egy az első pillanattól kezdve működő hajtómű, ami szintén rengeteg változás, növekedés és tanulás előtt áll, de mindig meg van a felelőssége, hogy neki kell működtetnie a testet és nem fordítva. Később a test is megerősödik, a lélek hasznára válik, segít megvalósítani dolgokat, sőt tudatossá is válik és már saját vágyakat támaszt.
A lélek működése szerintem legjobban a fákhoz hasonlítható, rengeteg, faja és fajtája van, de az életben maradásához szükséges alapok azért rokoníthatóak egymáshoz, megfeleltethetőek egymásnak. Ahogyan a fák is, a lélek is állandó növekedésben van, a különböző hatásokra különböző módon reagál...van, hogy a gyökereit erősíti, mert csak a kitartás hozhat sikert számára...van, hogy vastag kérget növeszt, hogy elviselhesse az állandóan őt érő pusztító hatásokat...de ideális esetben gyönyörű lombkoronát fejleszt, magasztos, sokakat lenyűgöző impozáns fává érik és amikor minden optimális, virágba borul, oly' pompás látványt és illatáradatot nyújtva, ami szebbé teszi a világot.
Növekszik magától is, hiszen felkészül az élet kihívásaira, kell egy bizonyos fejlettség, adott méretű gyökerek, lombozat, hogy élhessen, életbe maradhasson, de igazán kiteljesedni csak egy gondoskodó társsal tud, akivel jobb, lehet, mint egyedül, aki odafigyel rá, gondozza, ápolja, megtámasztja ágait, és állandó fejlődésre inspirálja.
A fa kiteljesedéshez a sudarát kell növeszteni, azért hogy minden irányban kiterjedhessen, hogy elérhesse maximális magasságát, hogy szimmetrikus, stabil és igazán erős lehessen...
Azt a valakit kell megtalálni, megtartani vagy visszaszerezni, visszahívni, aki ezt a fejlődést elősegíti...
mert többen is kiválthatnak robbanásszerű növekedést, hatalmas fejlődést, de mit sem ér ha csak egy oldalág az, ami idővel eltorzít...féloldalassá, vihar idején pedig sebezhetővé tesz...
Hogy ki az aki a legjobb hatással van ránk? Az, akivel a legnagyobb viharokban is szerelmesen bújtunk össze, az, akivel összefonódva a legnagyobb fájdalmakat is elviseltük...az aki mellett érezzük, hogy a legszilárdabban állhatunk meg az élet viharaiban, akire a testünk is állandóan szomjazik, és tudjuk, hogy amit Ő adott, amit tőle kaptunk és kaphatunk az a legfontosabb...
Lehet, hogy az élet elsodorja egy időre ezt a valakit...lehet, hogy csak a gondolatainkban lehetünk vele... de soha nem felejtjük! Hosszú idő múlva is szerelemmel gondolunk rá vágyunk ölelésére, bújnánk hozzá, mert vele éreztük azt, hogy minden tagunk élettel telik meg, hogy boldogság járja át testünket, hogy megérkeztünk. Érezzük és tudjuk, hogy Ő a legjobb, Ő az akire szükségünk van.
Mert jöhet más aki gondoskodni akar rólunk, aki tenni akar értünk, de ha nincs meg a kellő összhang, ha nincs meg a "hozzánk értés", csak ideig óráig jelenthet megnyugvást, és rájövünk, hogy eltorzít, elferdít minket. Van, hogy mégis elfogadjuk, el kell fogadnunk ezt a jelenlétet, mert hosszú ideig senyvedtünk és kell a feltöltődés. Azonban ha nem tudunk tovább növekedni mellette, ha nem tudunk virágba borulni, akkor távol kerül a boldogság és elkerülhetetlen a lélek sorvadása, majd a test lassú pusztulása.
Ezért van szükségünk a legjobbra, ezért kell mindig arra vágyni, hogy igazi társunkkal élhessünk, mert a lélek fája örökké fejlődik, kiteljesedése, virágzása akkor is boldoggá tesz minket, akkor is ragyoghatunk, amikor testünk felett már eljárt az idő.
