az a hideg sokkal hidegebb...és az a sötétség sokkal félelmetesebb, mint bármi, amivel eddig találkoztam...kapaszkodom...próbálok felállni...de átfagytak a csontjaim...nem működnek az izmaim...olyan, mint egy rossz álom mikor menekülni kell, de béna a láb...amikor üvölteni szeretnék, de a hang bennszakad...kattognak a gondolatok...érzések, érzelmek törnek fel olyan mélyről, hogy nagy darabokat szakítanak le a lélekből...az ember úgy érzi, hogy a belső szerveit is szétforgácsolják...kapaszkodom, hogy ne zuhanjak le, mert iszonyat tátongó mélység nyílt a lábaim alatt, ami megpróbál lehúzni, lerángatni...kapaszkodom, mert a gyengék elbuknak, de én nem lehetek, nem vagyok az...kapaszkodom, mert céljaim vannak...kapaszkodom, mert el kell távolodnom a szakadék széléről...el kell indulnom az úton...hiába a végtelen magányosság...hiába a minden eresztéket ropogtató szomorúság...talpra kell állni és menni kell...mert csak annak az ölelését fogadják szívesen aki stabilan, megingathatatlanul áll a lábán..akinek erős karjai a biztonságot és a megnyugvást jelentik...akinek a szemében a magabiztosságot és a belső derűt látják...
...egy mosoly...egy gyönyörű szempár csillog abban a gyertyafényben...és lehet, hogy soha többé nem látom őket...de nekem örök reményem marad, hogy egyszer újra rám ragyognak...hogy egyszer újra miattam ragyognak...és hogy igaz az ígéret...hogy Ő csak az enyém...
