Nem lehet minden sorsot rögtön az elején beteljesíteni...kell idő, hogy felnőjünk a feladathoz, kell idő, hogy vállalni tudjuk a ránk rótt kihívásokat, kell idő, hogy ne legyen kétségünk saját magunkban. A kősziklák is olvadt kőzetmasszaként kezdik és függően az összetételtől és a későbbi hatásoktól lesz belőlük az ami.
Nekem mostanra sikerült megszilárdulnom, mostanra nőttem fel nevem által jelölt "végzethez". Rájöttem, hogy a test és lélek egymást erősítő hatásába is bele kell kapaszkodnom. Az utóbbi hónapok testedzései nem hagyták, hogy apátiába süllyedjek, nem hagyták kiteljesedni az összeomlást. Az elfoglaltság, a testművelés működtette a lelket is, szilárdította, kikristályosította a benne korábban megszületett elhatározást. És most, hogy megerősödött, új energiákat tud mozgósítani a test is, ami további önbizalmat, további elszántságot eredményez.
Nem is lehet jobb sorsom, mint kősziklává válni, kimagaslani a környezetemből, erőt és állandóságot sugározva, nyugalmat adni annak ki közel kerül hozzám. Elraktározni és átadni azt a meleget ami engem ér, örökké megtartva a belső izzást felmelegíteni azt, aki ki reszkető testtel és lélekkel bújik hozzám, akit két karom ölel. Menedéket nyújtani a legnagyobb viharokban, megtörni a hideg északi szelet, lobogó tábortűz fényében sütkérezni.
A legjobb hellyé válni egy KisRóka számára, olyanná ami mindent megadhat neki, amire csak vágyhat az örökké szabad, de mégis ragaszkodó csodálatos lelke. Ha akar, rajtam felkapaszkodva tarthassa arcát a hűsítő szélbe, onnan nézhessen le boldogan a világra...ha akar, lábaimnál kuporodhasson össze mikor elvonul a világtól, mikor senkire sem kíváncsi. Olyanná válni, aki mellől ha el is szalad messzire, biztos pontként mutatja a haza vezető utat, olyanná akit mindig ott hordoz szívében, olyanná akihez hajnalra hazatér, akihez szuszogva, szimatolva bújik hozzá, aki mellett édes álomba szenderül...
